Jóreggelt, ébresztő...legalább is nekem, illetve a maminak.
Magának persze írogatja a blogokat, pedig az én életem sokkal érdekesebb...
Na de most rávettem...Napok óta a saját naplóit olvasgatja és nagyon bántja, hogy csak oda írta le azokat a dolgokat, amik velem történtek. Sajnálhatja is.
Itt az idő, bepótolhatja...Az archívumban azért meg van az az újságcikk, amit nyolc hónapos koromban írtam.
"Molly vagyok. nyolc hónapos beagle kislány. Azért költöztem a Mamihoz, mert egy kicsit rossz hangulatban volt, Én lettem a gyógyszer.
Nagyon picike és bájos voltam, ezt szerénytelenség nélkül állíthatom. Az első pár napban nagyon hiányzott az anyukám, sokat sírtam, hüppögtem, mint a kisgyerekek. Végül is a Mami figyelmét sikerült felkeltenem, azóta is az ujjam köré csavarom bármikor. Szegény, pedig Ő szeretett volna a falkavezér lenni, de ez a státusz már foglalt. Van a Papa ugyanis, aki ritkán van otthon, de akkor mindig nevelni akar. Általában úgy csinálok, mintha belemennék a játékba, olyan jó nézni, ahogy örül. Ha meghallom az autó hangját, ahogy beáll a kertbe, rögtön leugrom az ülőgarnitúráról és ráfekszem a saját kanapémra, amit a Papa készített nekem. Nem olyan jó, mint a bőrgarnitúra, de addig, amíg figyel, megteszi.
Van egy cicám, Morci, Ő már ott lakott, amikor érkeztem. Azt hitte, hogy ezért Neki mindent szabad, ezért mindig elzavart, ha játszani akartam vele. Nem is értem, hogy miért nem szereti, ha ugrálok rá. Szerencsére, ahogy megnőttem, már nem tud olyan gyorsan lerázni. Sikerült megértetnem vele, hogy a barátja vagyok, ezért már nem veszem el a reggelijét sem, de ha én végeztem, mindig megvárom, hátha hagy nekem is valamit. Nagyon szeretünk összebújva aludni, kergetőzni, már a helyemre is felengedem. Még sétálni is eljön velünk, de gödröt ásni nem szeret, ezért az csak az én dolgom. Márpedig én nem hanyagolom el a munkámat. Olyan jó amikor egy kész gödörbe el tudom dugni a kedvenc játékaimat. Eleinte mindig betömték a Mamiék, na de ki az úr a háznál! Különben is valakinek karban kell tartani a kertet.
A jól végzett munka után, persze jár a jutalom. Mindig ennék. Nem véletlen, hogy egyes reptereken a beaglekkel kerestetik meg a csomagokba eldugott ennivalót. Ha nagy leszek, ott szeretnék dolgozni. Egyenlőre gyakorolok.
A sétával vannak problémáim, nem nagyon szeretem a pórázt, de azt mondják a nagy szimatolásban eltévednék és nem találnék haza. Persze, ha más kutya is jár arra, akkor elengednek, eszembe se jut meglépni a játszótárs elől.
Egyébként már nagyon sokat javultam, nem rágom a cipőket , ( pedig szereztem többet is ), nem lopom el a wc kefét, ( már van kettő ! ), hallgatok a nevemre, tudok pacsit adni. A lábtörlőt is csak akkor viszem el, ha otthon hagynak engem egyedül , de valamivel el kell ütni az időt. Megfigyeltem, ha elmennek otthonról, úgyis visszajönnek, ezért már nem félek, nem sírok, de unatkozni sem szeretek.
Van egy kis gazdám is, vele jókat lehet fogócskázni meg húzd meg- ereszd el játékot játszani, az a kedvencem. Csak azt nem értem, hogy miből gondolják, hogy odaadom a kedvenc plüss nyuszimat.
Most már befejezem, mert nagyon sok rosszalkodni valóm van ma is."
Aztán lett még egy cicám, a Bercike, de őt valami gonosz ember lelőtte. Szerencsére nem tudom, hogy az mit jelent, de azt igen, hogy elköltözött és nem jött haza többet. Pedig annyira szerettem. :(
A következő pártfogoltam Maszat lett, akit gyorsan a szívembe fogadtam...mami mindig azt mondja, nagy az én szivecském...hát lehet, de azért elfér a helyén...és engem ez foglalkoztat igazán.
Na ő egy jó fazon volt...csak egy baja volt, hiába "beszéltem neki"...egy kukkot sem hallott belőle...süket volt szegény. Ezért egy nem túl szép napon ő is összepakolt és elköltözött egy emeletes házba. Ezt azért annyira nem bántam, mert miatta nem lehetett nyitva az ajtó...és nem lehetett ki-be mászkálni.
Azóta megint csak a Morci maradt az egyetlen macskám...
