minden dolgozós estén. Elvisz a mami fel a lucernásra, az nagyon nagy terület, bizony. Még nekem is sokáig tart körbeszimatolni, pedig abban nagyon jó vagyok. Már addig is sokat megyünk, amíg odaérünk, ott meg aztán nagyon sok szag van. Idővel jönnek a többiek is. Fura kis csapat jött össze, példát vehetnének rólunk az emberek, semmi diszkrimináció. Elfér egymás mellett a sok különböző fajta barátom.
Mami azt mondja, hogy én vagyok a legidősebb. Ez jó nekem?
Nem tudom, de velem már nem mernek szemtelenkedni, a bársonyfülemet harapdálni, kergetni árkon-bokron és kicsi a rakást sem kell játszanom. Ha van kedvem szaladgálok velük, mert azért nem akarok kimaradni semmiből sem. Megmutatták, hogy hol lehet inni, bár nekem saját vizem van, mert mami visz nekem kulacsot...de én nem vagyok irigy kutya, szoktam belőle adni a többieknek. Vigyáznom kell azért, mert van köztük olyan megátalkodott, aki az edénykémre pályázik, a kulacsomat akarja megrágni, nem a vízre hajt. Mami már tudja, kik azok és vigyáz rá.
Amíg az ifjúság játszik, pazarolja az energiáját, addig én szépen nyugiban elolvasom a sok üzenetet...nagyon szeretek a fűben bóklászni. Időnként lemegyek a térképről...mami mondta, de még nem láttam...akkor szegény kiabál én meg jól visszamegyek hozzá. Biztosan fél egyedül.
Büszke rám, mert nem lógok meg, naná...akkor még hazamenne nélkülem és ki lenne az ő Mollykája?
Vigyázunk egymásra, mert mi egy család vagyunk...de azért néha jó falkásat játszani.
Azt persze nem értem, hogy ha annyira kellek neki, akkor miért hagy éjjel egyedül. Azt nem szeretem, de néha sikerül csendben maradnom és akkor megdícsér Rózsika néni is.
A dolgozásban az a jó, hogy vége lesz reggel és jön mami. Odabújok hozzá és együtt alszunk. Aztán kicsit elterülök...
