...hogy mit szeret a Mami ezekben a kis nyaficicákban?
Állandóan tele van velük a lakás, ha meg nem, akkor a ketrecükben nyafognak. Ott egyébként jó helyen vannak és nem is bánom, ha sírnak, mert abból kaja lesz. Naná, nekem is. Oda ülök melléjük és szuggerálom őket, hogy hagyjanak nekem is. Ez a szokás. Morci is tudta, és Papáék cicáinak is világos a helyzet. Az egyetlen hely, ahova nem jönnek, az az én párnám. Vissza is költöztem. Az ágyon mindig piszkáltak. Igaz, mióta hasonlítanak egy rendes macskára, mintha még meg is szerettem volna őket, de maminak nem mondom. Legyen csak lelkiismeretes furdalása, mert attól nekem csak jobb lesz. Jó kis séták, hogy szegény Mollyka ne legyen szomorú...jó a meglátás.
Amit nem szeretek, hogy állandóan a frászt hozza rám, olyan sokszor megyünk a kékköpenyesekhez...de szerencsére aztán kiderül, hogy a tépőzárak vannak a beszélgetés közepében, rólam csak megjegyzik, hogy milyen csinos lettem. 2,5 kilót fogytam, mert ügyes vagyok!
Azt sem szeretem, amikor itt hagy egyedül velük. Egyedül sem szerettem lenni, na de az a nagy felelősség?
Azzal kezdődik, hogy figyelnem kell, mit vesz fel, milyen cipőben megy el. Tudom, ha szép ruhában, szép cipőben és még a szemét is megrajzolja, akkor baj van...de a táska még jelenthet jó. Ha a tarisznyáját kicseréli a szépre, akkor baj van. Sírnom sem érdemes, mert messze megy és nem hallja...feleslegesen meg nem kiabálok. Ha valami nem stimmel, akkor nem vág át, tudom, hogy csak a közelben lesz...Na akkor kiabálok, vegye csak észre magát, ha hazajön. Tudja meg, hogy itthon felejtett.
Még mindig a munkát emlegeti...értem én...csak nem tetszik. Nem jó nekünk itthon?
